Történet

1000-1526 | 1526-1741 | 1741-1909 | 1909-1945|1945-től napjainkig

1000-1526

Az első keresztény magyar király, Szent István (1000–1038) számára a Pápa az 1000. esztendőben koronát küldött, amelyet egészen a XIV. századig az egyház őrzött Székesfehérvár városában, a Szűz Máriáról elnevezett székesegyházban, ami Árpád-házi királyok koronázó-temploma, magánegyháza, és temetkezőhelye volt. A középkor folyamán kialakult és megerősödött az a királykoronázással kapcsolatos szokás Magyarországon, amely szerint csak az uralkodó bír valódi királyi hatalommal, akit ebben a fehérvári bazilikában koronázott királlyá a magyar egyház első embere, az esztergomi érsek, mégpedig a pápa által küldött, Szent István koronájaként tisztelt Szent Koronával.


a székesfehérvári Bazilika

A magyar királyok hatalomra jutását sok száz éven keresztül szabályozták ezek a koronázással kapcsolatos feltételek, amelyek közül a Szent Koronával koronázás kritériuma vált a legerősebbé, sőt a Szent Korona körül kialakuló misztérium fokozatosan egyfajta közjogi jelentéstartalmat nyert az évszázadok folyamán, ami szerint a Szent Korona a főhatalom birtokosa, egy az alattvalók érdekeit és az ország területi integritását szimbolizáló független személy, aki az uralkodó felett áll.
Mivel ezt a nagy jelentőséget egy konkrét tárgynak – Szent István király koronájának - tulajdonítottak, így az pótolhatatlanná vált, és ebből fakadt a koronaőri intézmény kialakulása. A Szent Korona őrei egyrészt az első, szent királyunk személyéhez kötődő, ereklyeként tisztelt pótolhatatlan korona fizikai épségéért feleltek, másrészt rajta tartották a kezüket a királyi hatalom legitimitásának biztosításához feltétlen szükséges beavatási jelvényen. A magyar történelem korai szakaszában a királykoronázással kapcsolatos összes mozzanat felett az egyház rendelkezett: a királyi kápolna – később a kancellária – vezetésével megbízott esztergomi érsek a koronázás jogát birtokolta, a koronázási szertartáshoz szükséges Szent Koronát pedig helyettese, az alkancellár őriztette abban a székesfehérvári Szűz Mária egyházban, ahol - egy 1254-ben kelt oklevél szerint – a királyi trónus is állott, és a királykoronázás egyetlen lehetséges helyszíne volt. A koronázási szertartás és a Szent Korona őrzésének helyszíne tehát egybe esett, ami a Magyarország meghódítására törekvő külhoni hatalmak érdeklődését is felkeltette. Erről tanúskodik az a bizánci okirat, amelyet 1165 körül fogalmaztak meg, és a koronázóváros, illetve koronázótemplom elfoglalásában jelölte meg Magyarország birtoklásának kulcsát. Ez a XII. századi bizánci oklevél az első dokumentum, amely a Szent Korona székesfehérvári őrzésére utal. Fenn maradt még egy közelítőleg harminc évvel későbbi pápai levél is, amelyben a pápa a Szent Korona őrzésének körülményeit szabályozta: gondosan megerősítette a fehérvári prépostnak az őrkanonoki tisztséggel kapcsolatos kinevezési jogát. Egészen a XIV. század elejéig ugyanis a fehérvári bazilika őrkanonoka viselte a Szent Korona őrzésével kapcsolatos felelősséget, továbbá ugyancsak ő felelt a különböző ereklyekincsek, az egyházi kegytárgyak, és az irattár őrzéséért is. A Szent Korona egyházi őrzésének valódi felelőssége azonban mégiscsak az őrkanonokot kinevező fehérvári prépostot, a királyi alkancellárt terhelte. A prépost és a fehérvári káptalan fontosságát jelző esemény volt, amikor a pápa a székesfehérvári káptalant a teljes magyar egyházi hierarchiából kiemelte, és egyházi ügyekben saját alárendeltségébe helyezte.
Hasonlóképpen kizárólag a pápának volt alárendelve a Johannita Lovagrend székesfehérvári rendházának állománya is. A magas szinten képzett egyházi lovagrend, és a prépost saját alárendeltségébe tartozó csapatok, jelentős mértékben hozzájárulhattak Székesfehérvár városának fegyveres védelméhez, ezáltal közvetve garantálták a Szent Korona biztonságos őrzését is. Az 1242. évben a Magyar Királyságra törő tatár hadak alaposan feladták a leckét a koronaőri feladatokat ellátó fehérvári egyháziaknak: a prépost saját csapatai és a Johannita lovagok védelmében félkontinensnyi távolságra menekítette egyházának kincseit és szent ereklyéit - köztük a Szent Koronát – a gyorsan mozgó ellenséges hadak elől. A pápa által Szent Istvánnak küldött korona őrzését tehát az egyház, illetve a pápaság szoros felügyelet alatt tartotta, a koronaőri és a koronázási tevékenységen keresztül az egyházi társadalom befolyásolhatta a világi politikát, így érvényesíthette érdekeit. Ugyanakkor ez az egyházi kontroll szerep – beleértve a Szent Korona egyházi őrzését is – stabilizáló hatást gyakorolt a világi társadalomra, így a királyok a fehérvári egyház jogait többször megerősítették, a prépost koronaőri tevékenységét pedig birtokadományok formájában honorálták koronázásuk után. Később ezeknek a birtokadományoknak az elkobzása jelezte az egyházi koronaőrzés jogi értelemben vett felszámolását.

A Szent Korona egyházi őrzésének fizikai értelemben már 1301-ben végeszakadt, amikor a cseh Vencel székesfehérvári koronázását követően a Szent Korona nem került vissza a koronázótemplomba, hanem – a szokásjoggal ellentétes módon – Vencel személyes felügyelete alatt maradt, és cseh földre vitték. Az egyháziak tanultak az esetből, és hogy a Szent Korona őrzését ne csak a szokásjog szabályozza, egy 1309-es budai zsinat alkalmával részletesen, írásban rendelkeztek a még mindig idegen kézen lévő korona őrzési helyéről, az eltulajdonítás szankcionálásáról, az esetleges pótlás lehetőségeiről.

Hiába hozta azonban létre az egyház a koronaőrzéssel kapcsolatos első írásos szabályozást, a Szent Korona soha többet nem került vissza hozzájuk, hiszen 1310-től az új király, Károly Róbert felügyelete alá került. Az Anjou uralkodó azért sem vihette vissza a koronát Székesfehérvárra, mert a város és környéke politikai riválisainak oldalán állt. A Szent Korona az újonnan kiépített királyi központba, Visegrádra került, őrzésével pedig az uralkodó legbizalmasabb környezetéből bízott meg egy-egy személyt. Az Anjou - ház hatalomra kerülésével tehát megkezdődött a koronaőrzés történetének újabb korszaka: a bizalmi őrzés. Nagy Lajos király (1342 – 1382) uralkodása alatt tovább folytatódott a korona őrzésének Károly Róbert idejében kialakult gyakorlata, továbbá végérvényesen lezárult az egyházi koronaőrzés időszaka is, mivel Nagy Lajos megfosztotta a koronaőrzés címén adományozott birtokaitól a székesfehérvári káptalant, amire a valaha a korona őrzéséért felelős őrkanonok bűncselekménye – egy királyi sír kifosztása – adott okot. Először Nagy Lajos király uralkodása alatt, valószínűleg 1340-től 1355-ig, majd Zsigmond király (1387 - 1437) uralkodása idején közelítőleg 1420-tól 1434-ig Visegrádról Budára vitték a koronát. A Szent Koronát rövid ideig újra egy egyházi helyen őriztették, amikor a király az esztergomi érseket bízta meg a korona őrzésével, aki 1434-ben az esztergomi érseki palotába vitte, ahol 1439-ig maradt.

Albert király a koronát ismét Visegrádon őriztette. Új vonás a korona őrzésében, hogy az uralkodó bizonyos mértékben a rendeket is bevonta a Szent Korona feletti kontrollba azzal, hogy nem kizárólag a király, hanem több főúr pecsétje alatt őrizték a koronát. Erzsébet királyné, Albert özvegye, az 1440. évben udvarhölgyével ellopatta a magyar Szent Koronát Visegrád várából, és csecsemő fia koronázására használta fel azt. Ezután a királyné a koronával Bécsbe menekült, ahol átadta azt Frigyes császárnak. Ez alatt Magyarországon a korona nélkül maradt magyar rendek királlyá választották I. Ulászlót, (1440 – 1444) akit egy Szent István fejereklyetartóról levett koronával koronáztak meg. A Szent Korona hiányát, és a rivális csecsemőkirály koronázását úgy próbálták ellensúlyozni, hogy 1440-ben egy díszes oklevelet bocsátottak ki, amelyben a csecsemőnek a rendek beleegyezése nélkül történt koronázását érvénytelennek mondták ki, a Szent Koronát pedig – mivel azt ellopták és illetéktelen kezekbe került – megpróbálták minden szentségétől és hatalmától megfosztottnak kimondani. Az okirat részletesen szabályozta az esetleg megkerülő Szent Korona, illetve az Ulászló koronázásakor használt új korona őrzésének rendjét is.

Az 1440 évben kiadott – a korona őrzésének kérdéseit is érintő - alkotmánylevél rendelkezései nem bizonyultak hosszú életűnek: az 1445. évi pesti országgyűlés - I. Ulászló király halálát követően – utólag érvényesnek fogadta el a csecsemő V. László koronázását, tovább erősítve ezzel a Szent Koronának a magyar királykoronázásban betöltött kizárólagos szerepét. Az országgyűlés ugyanakkor feltételként szabta meg III. Frigyes számára a Szent Korona azonnali visszaszolgáltatását. A magyarok ezt a kérésüket a következő évtized folyamán többször megismételték, a korona azonban Frigyes császárnál maradt. Eredményként csupán annyit sikerült elérni, hogy a császár a bécsújhelyi egyezségben kötelezettséget vállalt, amely szerint megfelelő kártérítés ellenében visszaszolgáltatja a Szent Koronát. Ennek az egyezménynek alapján indított útba egy küldöttséget III. Frigyeshez az 1458. évben a magyar rendek által királlyá választott Hunyadi Mátyás, a Szent Korona visszaszolgáltatását megsürgetendő. Figyelemre méltó, hogy Mátyás – ismerve és elfogadva a Szent Korona egyedüli érvényességét – meg sem kísérelte I. Ulászló mintájára más koronával pótolni a Szent Koronát, királlyá választása után hat évet várt a koronázásra. Végül 1463-ban 80000 magyar forint ellenében Frigyes visszaszolgáltatta a koronát. A korona hiányából fakadó problémákon okulva, Mátyás koronázását követően az 1464 évi II. törvény részletesen szabályozta a Szent Korona őrzésének körülményeit: a koronaőri teendőket a rendek által választott személyekre, a koronaőr főurakra kell bízni, az őrzés pedig a szokott helyen – Visegrádon – történjék. Az első, a koronaőri intézmény működési feltételeit szabályozó törvényt még több követi a század végéig: az 1492. évi törvény a visegrádi fellegvárat teljes egészében a koronaőrök kezébe adta, az 1498. és 1500. évi törvények pedig arról rendelkeztek, hogy koronaőrt a világi főurak és ne a főpapok közül válasszanak a rendek.


1526-1741

A XV. század vége korszakhatár a koronaőrzés történetében: az egyháziak ekkorra teljes mértékben kiszorultak erről a területről, és a bizalmi őrzés korszaka is véget ért, létrejöttek továbbá a választott koronaőrök tevékenységéhez szükséges törvények. Kialakult a koronaláda és a koronát őrző helyiség pecsételésének rendje, a koronaőrök és a várnagyok esküt tettek, tisztázódtak a várban állomásozó katonaság alárendeltségi kérdései. Az 1526-os mohácsi csatavesztésig a Szent Korona őrei problémáktól mentesen teljesítették feladatukat, ekkor azonban a török csapatok előrenyomulása miatt Perényi Péter koronaőr Trencsénbe vitte a koronát. A pillanatnyi belpolitikai helyzet eredményeképpen a másik választott koronaőrt, Szapolyai János erdélyi vajdát koronázták királlyá, még ebben az évben. A koronázást követően Perényi Péter koronaőr a füzéri várba vitte a Szent Koronát, amit egy évvel később Szapolyai ellenfelének, Ferdinánd osztrák főhercegnek a koronázására is kiszolgáltatott. A Ferdinándhoz pártolt koronaőr új királyának ismét letette a koronaőri esküt, majd a koronát Siklós várába vitte. Perényi az 1529. év folyamán ismét szükségesnek látta a korona mozgatását: néhány száz fős kísérettel Sárospatakra indult. Útközben azonban Szapolyai hadvezére rajta ütött a Szent Koronát szállító konvojon, a koronát és őrét is magával hurcolta. Az így János király kezébe került koronát nem sokkal később Szolimán török szultánnak adták át.


Koronaláda, 1608

A szultánnál azonban csak néhány hétig volt a korona, mivel Bécs sikertelen ostroma után Budára visszatérve átadta azt Szapolyainak, mintegy elismerve őt, mint királyt. Szapolyai 1541-ben bekövetkezett haláláig maga gondoskodott a korona őrzéséről, a választott koronaőrök rendszere ebben az időszakban nem működött. Az 1538. évi nagyváradi béke egyik pontjában a kedvezőtlen politikai helyzetben lévő János király ígéretet tett Ferdinándnak a Szent Korona átadására abban az esetben, ha örökös nélkül halna meg. Ez a feltétel azonban nem teljesült, mivel Szapolyainak az 1540. évben fiúgyermeke született Zsigmond lengyel király lányától, Izabellától. Szapolyai 1541-ben bekövetkezett halálát követően tehát a korona jogosan maradt az özvegy Izabellánál, aki – miután a török csapatok bevonultak Budára – Erdélybe távozott a Szent Koronával. Tíz évvel később az özvegy politikai és védelmi szempontokat figyelembe véve átadta Erdélyt a Habsburgoknak. Ferdinánd csapatainak 1551-es bevonulását követően a Szent Koronát átadták a csapatok parancsnokának, Castaldo tábornoknak. Castaldo tábornok átvette a koronát, majd három főúr és több száz fegyveres kíséretében Kassára szállították, a felsőmagyarországi főkapitányhoz. Onnan Sforza – Pallavicini herceg, mint Ferdinánd képviselője szállította tovább császári zsoldosok kíséretében Pozsonyba – ahol Ferdinánd császár éppen az országgyűlésen vett részt – majd Bécsbe, a császári kincstárba. A Szent Korona egészen 1608-ig volt távol a hazától. A koronaőri intézmény működése szempontjából az 1530-tól 1608-ig terjedő szakaszra egyfajta törvényen kívüliség volt jellemző: a választott koronaőri méltóság betöltetlen maradt.
Az 1572. évben magyar királlyá koronázott Habsburg Rudolf udvarát 1583-ban Prágába helyezte át, így Bécsből a magyar Szent Korona is odakerült. A koronaőrzés története nemsokára fordulóponthoz ért, mivel a Habsburg-uralom – a Bocskai-felkelés és a Rudolf császáron elhatalmasodó elmebaj miatti – időleges meggyengülése teret engedett a magyar rendek fokozott politikai szerepvállalásának. Ebben a légkörben már az 1605. évi korponai országgyűlés, illetve a Bocskai által a bécsi békével kapcsolatban megfogalmazott követelések is felvetették a Szent Korona hazaszállítását. Mátyás főherceg tehát a magyar rendekkel szövetkezve mondatta le bátyját, Rudolfot a trónról 1608-ban. Ez év júniusában a Prága melletti Liebenben aláírt szerződés értelmében Rudolf átadta a Szent Koronát Mátyás híveinek. A koronát ünnepélyes keretek közt közszemlére tették, majd – a koronázási szertartásra készülve – javításokat végeztek rajta. Változtak a korona tárolási körülményei is, az eddig használt faládát egy vasládára cserélték, ami ezután egészen 1920-ig használatban maradt.
A II. Mátyás koronázását követő novemberi országgyűlésen törvényt hoztak a korona őrzéséről. Ebben az 1608. évi törvényben őrzési helyként a pozsonyi vár öregtornyát jelölték meg, ahol a célnak megfelelő helyiséget alakítottak ki. Gondoskodtak a koronaőrök megválasztásáról: a király által kijelölt négy főúr közül kettőt választott meg a mindenkori országgyűlés. A későbbiekben rendszerint a pozsonyi főispán volt az egyik koronaőr. A két koronaőr kötelmeit és feladatait külön utasítás szabályozta, megválasztásukat követően az országgyűlésnek tettek esküt. Az 1608. évi törvény szabályozta továbbá a korona átadás-átvételének rendjét, és a pecsételés rendjét is. Arról is rendelkezett, hogy a várat védő rendes katonaság mellé külön őrséget - az első önálló koronaőr alakulatot - helyezzenek el, amelynek financiális hátterét meg kell teremteni. Ennek a külön őrségnek a parancsnoki jogkörét a két koronaőr gyakorolta. Révay Péter koronaőr az alárendeltségébe tartozó őrség számára külön szabályzatot dolgozott ki. A koronát őrző csapat fenntartására létrehozták a koronaadót, amelyet portánként vetettek ki. Az 1608. évben létrehozott törvények, utasítások és szabályzatok a magyar Szent Korona őrzésének egy minden eddiginél szervezettebb formáját teremtették meg: a választott koronaőrök alárendeltségében, saját szabályzat szerint tevékenykedő, kimondottan a Szent Korona őrzéséért felelős katonai alakulat már koronaőrségnek nevezhető. Létszámuk két tiszt és hatvan fő gyalogos, melynek harmada – a király kérésére – német volt.
Az 1613. évben újabb törvényt hoztak, amely szerint a koronaőrök veszély esetén a nádorhoz fordulhatnak segédcsapatokért. A következő két évtized folyamán a frissen létrehozott koronaőrség létszáma és etnikai összetétele a körülményektől függően többször változott: legelőszőr Bethlen Gábor erdélyi fejedelem szorgalmazta a koronaőrség német részének eltávolítását, majd kétszáz gyalogosával erősítette meg azt 1619-ben, amikor felkelő csapataival bevonult Pozsonyba. A pozsonyi országgyűlésen - ahol Bethlent fejedelemmé választották – újra megválasztották a két koronaőrt, akik megeskették a fejedelem alájuk rendelt kétszáz gyalogosát. A Bethlen fejedelem és Lipót császár közt dúló harcok végül Lipótnak kedveztek, így a Szent Koronát menekíteni kellett Pozsonyból. Előbb Zólyomba, majd Kassára, végül az ecsedi várba vitték a koronát. A két koronaőr a menekítés folyamán mindvégig a korona mellett maradt. A Ferdinánd és Bethlen közti háborúskodás végét jelentő nikolsburgi béke feltételei közt megfogalmazták az eddig csak a koronaőrök esküszövegében fellelhető követelést, mely szerint a király a Szent Koronát nem viheti az országhatáron kívül. Ugyanakkor Bethlen lemondott a királyi címről, és ígéretet tett a korona visszaadására. A határokon belül tartásról szóló követelés ezután helyet kapott az 1622. évi II. törvényben, amelyet a pozsonyi országgyűlés fogalmazott meg. A törvény elrendelte továbbá a Szent Korona eredetiségének az országgyűlés előtti megvizsgálását. A Szent Korona meghamísításától való félelem végigvonul a korona őrzés történetén, a koronaőrök egyik feladata a korona pontos ismerete és felismerése, akár egy évtized távlatából is. A Szent Koronát tehát Pozsonyba vitték, megvizsgálták, majd őrzési helyén, a várban helyezték el. Ezután hatvanról százra növelték a koronaőrség létszámát, és ismét megengedték, hogy a király német gyalogosokat is beoszthasson az őrségbe. Ezeknek a katonáknak az alárendeltségi és fenyítési jogállásával kapcsolatban problémák merültek fel, amelyet azután az 1625. és az 1635. évi törvények rendeztek.
Az 1644. évben I. Rákóczi Ferenc felkelő hadai elől szállították a koronát Győrbe, ahol legkevesebb egy évet töltött. IV. Ferdinánd 1647-es koronázásakor tartott országgyűlésen törvényt hoztak, amelyben a koronaőrség létszámát és alárendeltségét tekintve megerősítették az 1625. évi idevágó törvényt, ugyanakkor felemlegették azokat a károkat, amelyeket a fegyelmezetlen őrség a pozsonyi főispánnak és a káptalannak okozott. Az új koronaőrök megválasztását regisztráló III. törvényben pedig figyelmeztették a koronaőröket, hogy legalább az egyik mindig tartózkodjon a korona – és a koronaőrség - környezetében. A törvények szövegében fellelhető figyelmeztetések és megjegyzések a koronaőrség fegyelmi problémáira utalnak, amit a következő, 1655-ben I. Lipót koronázásakor meghozott törvény is alátámaszt, mivel ez szintén a koronaőr főurakat intette folyamatos jelenlétre, illetve az őrsereg német állományának fegyelmi kérdéseivel foglalkozott.
Bécs 1683. évi török ostromakor a koronát újra menekíteni kellett, így Bécsen át Passauba vitték, majd a veszély elmúltával visszaszállították eredeti őrzési helyére, Pozsonyba. Legközelebb 1703-ban vitték – törvényellenesen – az országhatárokon túlra a Szent Koronát: a Rákóczi-szabadságharc kitörésekor Bécsbe került, és csak 1712-ben hozták vissza Pozsonyba. A külföldre szállítással kapcsolatos folyamatos törvénysértő eljárás nem volt fenntartható, ezért 1715-ben törvényt hoztak, amely kimondta, hogy fenyegető veszély esetén, a nádor tudtával a korona őrzési helyéről menekíthető. Ez a következő évek folyamán az 1740-1748 közt zajló osztrák örökösödési háború idején meg is történt: a koronát a komáromi várba menekítették egy időre, majd ismét Pozsonyba vitték.


1741-1909

Mária Terézia uralkodásának (1741-1784) időszakában a koronaőrség megkezdte betagozódását a reguláris haderőbe: az 1751. évben a pesti katonai rokkantház állományából, félrokkant gránátosokból szerveztek két századot koronaőri szolgálatra, akiket Pozsonyba vezényeltek. Az alakulatnak Mária Terézia a „Magyar Királyi Koronaőrség” nevet adta. A korona őrzése tekintetében a két koronaőr főúrnak, katonai szempontból az udvar rokkantügyi bizottságának és a legfelsőbb haditanácsnak, az őr és belsőszolgálat viszonylatában a pozsonyi várkapitánynak voltak alárendelve. Ebben az évben a koronaőrség számára szolgálati szabályzatot adtak ki. A félrokkant, másszóval invalidus állomány a katonai szolgálat ellátására részlegesen alkalmas veterán katonákat takart, akiket azután városok és várak állandó őrségeként alkalmazták. A gránátosok kijelölése erre a feladatra az alakulat egyfajta reprezentatív, díszelgő jellegéről árulkodott. Az 1608-ban létrehozott koronaőrcsapat még nem a reguláris haderő része volt, így ruházatuk sem ismert, azonban a reguláris haderő részét képező, 1751-ben alapított koronaőr alakulat gránátos egyenruhájáról már részletes dokumentáció lelhető fel.


Koronaőrök 1800-as években

Az 1751. évben tehát létrejött a Magyar Királyi Koronaőrség, már, mint reguláris alakulat, új alárendeltségben, új állománnyal és szabályzattal. Az 1764-65-ös országgyűlésen ismét részletesen szabályozták a korona őrzésének módját, és 1768-ban újabb szabályzatot bocsátottak ki a koronaőrség számára. Az 1775. évben pedig olyan rendelkezés született, amely a koronaőrséget a reguláris haderő gránátosaival azonos jogállásúnak mondta ki. A Magyar Királyi Koronaőrség működésének a felvilágosodás politikai eszméit magáénak valló II. József vetett véget, aki nem koronáztatta meg magát, a koronaőrséget pedig - gazdasági okokra hivatkozva – az 1782. évben feloszlatta. A feloszlatott koronaőrség feladatainak ellátására a II. helyőrségi ezred állományából vezényeltek 60 főt, ezek 1784-ig teljesítettek a korona mellett szolgálatot, majd visszatértek a helyőrségi ezred állományába. Az uralkodó 1784. április 5.-én kelt parancsára az országos koronaőrök négy magyar királyi testőr kíséretében Bécsbe szállították a koronát, ahol átadták őfelsége kamarásának. A megyék és a főurak feliratban tiltakoztak a korona őrzésének ezen törvénytelen formája ellen, az országgyűlés összehívását és a korona visszaküldését követelték. Az uralkodó 1790. évi halálát követően az ország Szent Koronáját a magyar nép ünneplése közepedte hazahozták.
A helytartótanács előre megtervezte a hazaszállítás útvonalát, és erről írásban értesítette a megyéket. A koronát Bécsben átadták a két koronaőrnek, akik a királyi testőrség kíséretében indultak Magyarország felé. A győri püspöki rezidencia és az esztergomi káptalan érintésével négy nap alatt érkeztek Budára. Az út folyamán többször, majd végül Budán is közszemlére tették a koronát. A hazaszállítás alatt, illetve a budai őrzés kezdeti szakaszában az ország különböző megyéiből érkező bandériumok kísérték és őrizték a koronát. Ezeknek a megyei bandériumoknak a létszáma 25 és 80 fő között változott, szervezeti felépítésüket tekintve a katonaságot utánozták. A budavári őrzés eseményeiről az egymást havonta váltó bandériumok őrnaplót vezettek. Pest vármegye bandériuma februárban és márciusban állt őrt a korona mellett, őket a nógrádiak követték májusban, majd a zalai bandérium folytatta a sort júniusban. Arad vármegye bandériuma júliusban állt őrt, októberben ismét a nógrádiakra került a sor, ezek a pesti bandériumnak adták át a Szent Koronát, akik Pozsonyba vitték azt, II. Lipót koronázására. Az őrzésben és a koronát szállító menetek biztosításában a nádori zászlóalj is részt vett.
Az 1790. évben törvényt hoztak a korona őrzéséről: őrzési helyként Budát jelölték meg, és külön megerősítették az 1715. évi veszély esetére vonatkozó, a menekítéssel kapcsolatos törvényt. A koronaőrség állománya továbbra is a budavári várőrség gránátosaiból került ki. Függőségi viszonyaik és a tevékenységüket meghatározó szabályzatok nem változtak a Mária Terézia korabelihez képest.
A következő menekítésre Napóleon hadainak közeledtekor került sor, az 1805. évben. A két koronaőr a szállítás megkönnyítése céljából egy könnyebb utazóládát csináltatott a Szent Korona számára, majd Munkács felé indultak. Útközben nemesi bandériumok egészítették ki a korona kíséretét. A veszély elmúltával a koronát visszaszállították eredeti őrzési helyére és visszahelyezték az eredeti vasládába. A vasládára fehér selymet erősítettek, amelyre a nádor, a két koronaőr, és más főurak pecsétje került. A kulcsokat – szám szerint hármat – a nádor és a két koronaőr tartotta magánál.
Az 1809. évben ismét Napóleon elől kellett menekíteni a Szent Koronát: ezúttal Egerbe vitték és a székesegyházban, majd a megyeházán helyezték el. Később az egyik koronaőr gyöngyösi házába vitték a koronát. Figyelemre méltó, hogy ezen az úton a Szent Jobb menekítéséről és őrzéséről is a két koronaőr gondoskodott, mivel a prímás ezt is rájuk bízta. Fokozatosan kezdett tehát megszilárdulni az a szokás, hogy mindkét ereklye védelme a két koronaőr, illetve a koronaőrség feladata. A veszély elmúltával a korona eredeti őrzési helyére, a budai várba került.
A Szent Korona őrzése egészen 1848-ig eseménymentesen zajlott. A koronaőrség gránátosait ekkor besorozták a honvédseregbe. Úgy tűnik azonban, hogy egy részük még az eredeti szolgálati helyén maradt, mivel 1848 decemberében a magyar forradalmi kormány képviselőjének közülük tett esküt tizenkét katona, amikor a közelgő osztrák seregek miatt szükségessé vált a korona Debrecenbe menekítése. Mivel a korona mellett szolgálatot teljesítő hajlott korú országos koronaőr már nem vállalkozott az útra, a menekítéssel megbízott képviselő maga volt kénytelen megszervezni a szállítást. A Szent Koronát vonattal Szolnokra, majd kocsin a debreceni városházára vitték. A veszély elmúltával azután ismét eredeti őrzési helyére, a budai várba került.
Második alkalommal Pest kiürítésekor, 1849 nyarán merült fel a Szent Korona menekítésének gondolata. A kérdéssel kapcsolatban Kossuth kormányzó, Szemere belügyminiszter, és Duschek pénzügyminiszter egyeztettek és – habár a a Szent Korona hátrahagyásának gondolata is felmerült – a menekítés mellett döntöttek. A menekítést a miniszterelnök végezte, ekkor már koronaőrség nélkül, és Szegedre majd Nagyváradra, később Aradra vitte a koronát. Végül Orsovánál, a határ közelében Szemere Bertalan - aki ekkorra miniszterelnöke és belügyminisztere is volt a forradalmi kormánynak – rákényszerült a korona menekítésével kapcsolatos végleges döntés meghozatalára, mivel az országhatár átlépése a koronával nem volt lehetséges. A Batthány Kázmér miniszterrel e kérdésben folytatott megbeszélés kapcsán felmerült a Szent Korona megsemmisítésének gondolata is, végül azonban az elásás mellett döntöttek. Orsovánál, a határ közelében ásták el a koronaládát, az egyik közeli fán jelet hagytak, a helyszínről térképet készítettek. Kossuth kormányzót – aki a kormány menekülése folyamán közömbösnek mutatkozott a koronakérdéssel kapcsolatban – az emigrációban, utólag tájékoztatták az elrejtés tényéről. A politikus felismerve a Habsburg hatalom ellehetetlenítésének lehetőségét, Amerikában vállalkozó szellemű emberekből expediciót próbált szervezni – melynek feladata a Szent Korona Amerikába szállítása lett volna – de a vállalkozás kudarcot vallott. Az osztrák rendőrség egy bizottságot hozott létre a Szent Korona kutatására, és tevékenységük – talán egy besúgó segítségével – eredményesnek bizonyult: 1853-ban megtalálták a koronaládát. A Szent Korona és a jogar viszonylag sértetlen volt, ám a koronázási kard a rozsda martaléka lett, Szent István palástja átázott és kifakult.

Az osztrákok a Szent Koronát – a kiásásban segédkező, területileg illetékes román bánsági határőr gyalogezred egy századának biztosítása mellett - hajóval vitték Budafokra, ahol egy magas rangú személyekből álló bizottság azonosította azt. Ezután díszkísérettel a budai várba vitték, ahol rövid ideig közszemlére tették. Másnap vonattal a bécsi udvarba szállították a koronát, útján Magyarország prímása is elkísérte. Miután a császár megszemlélte, ismét Budára szállították, ahol őrzését a várban, a szokásos gránátos állományból szervezték meg, ez azonban tisztán osztrák alakulat volt. A politikai légkör enyhülésével azután lehetőég nyílott egy fele részben magyar koronaőrség létrehozására, ezt a császár az 1861.évben engedélyezte. A kiegyezéskor, az 1867. évben megtörtént Ferenc József koronázása is, amit a Szent Korona javítási munkálatai előztek meg. Ezt a két országos koronaőr és a koronaőrség felügyelete alatt végezték.
1871-ben királyi rendelet született a Szent Korona őrzéséről. Megszületett a Magyar Királyi Koronaőrség, a két országos koronaőr alárendeltségébe tartozó független alakulat. Katonai, gazdászati, és fegyelmi kérdések tekintetében azonban a honvédség kötelékébe tartoztak. Megjelent a koronaőrség jellegzetes öltözéke: sas tollas Zrínyi-sisakot, fehér zsinórzatú buzérvörös atillát és nadrágot viseltek, fekete csizmával. Oldalfegyverük az utászkard volt, és megjelent speciális díszelgő fegyverük, az elit királyi testőrségekre jellemző díszes vibárd, ami az alabárd egy fajtája. A koronaőrség szabályzata 1872-ben lépett életbe, és a létszámot 50 főben állapította meg. A parancsnok rendszeresített rendfokozata ekkor százados. A tiszteket egy 1896-ban hozott rendelkezés alapján a honvédelmi miniszter javaslatára az uralkodó nevezte ki, a legénységet a honvédség állományából érkező önkéntes jelentkezők adták, azonban kizárólag a honvédgyalogság állományából. Az 1896. évben a koronaőrséget a császári és királyi testőrség gyalogszázadainak mintájára szervezték át, ami az altisztek számának csökkenését, és a tiszti, illetve háziszolgák megjelenését jelentette. Az 1896-ban jóváhagyott szabályzat részletesen meghatározta a szervezet szerepét: „… az ország Szent Koronája, a koronázási és egyéb országos jelvények őrzésére van hivatva…díszszertartásokon, továbbá katonai s egyházi ünnepségeken…részt vehet.” Ilyen ünnepélynek számított Szent István ünnepe, és az úrnapja is. Ugyanebben az évben az ezredéves ünnepségek alkalmával a koronaőrség díszelgő –biztosító feladatokat látott el: a közszemlére kitett korona mellett adtak díszőrséget, majd amikor a Szent Koronát udvari díszhintón az országgyűlés ünnepi ülésére vitték, a koronaőrök adták a díszes menet biztosítását, a két országos koronaőr főúr felügyelete alatt. A Szent Koronát a Parlament kupolacsarnokában állították ki. A század utolsó éveiben páncéltermet építettek a koronának, és ekkor kerültek kiépítésre a páncélterem mellett az őrszolgálat szolgálati helyiségei is.


1909-1945

A századforduló és 1909 közt a koronaőrség jelentős átszervezésen esett át. Alezredesig növelték a parancsnoki beosztásban rendszeresített rendfokozatot, a legénységi állományt a honvédségi őrmesterekkel egyenrangúnak nyilvánították, ami fokozta a koronaőrség elit alakulat jellegét. Új, a korábbinál is díszesebb egyenruhát rendszeresítettek. A magasított díszföveget madárszárny alakú tollforgó díszítette, fehér kócsagtollakkal, a föveg homlokrészén nagy méretű címerdísszel. A díszatilla zöld, a nadrág vörös, a köpeny fehér anyagból készült, a nemzeti színek hangsúlyozása céljából. Fegyverzetük díszkard és vibárd. Rendelkeztek szolgálati és kimenő öltözettel is.


Koronaőrök 1938

Az 1918. évi őszirózsás forradalom, majd a kommün időszakában a koronaőrség számos megpróbáltatáson ment keresztül. Az 1918. évben a forradalmi kormány hadügyminisztere átiratban értesítette az országos koronaőrt, ami szerint a koronaőrséget a nemzeti testőrszázadba olvasztják be, és a hadügyminiszter alárendeltségébe rendelik. Nem sokkal később az 1919. évben hozott egyik „néptörvény” alapján hatályon kívül helyezték a korona őrzéséről rendelkező összes törvényt, megszüntették a koronaőri tisztséget, az őrzést a miniszterelnök és a belügyminiszter feladatává tették. A feloszlatott koronaőrség tagjai a Károlyi-villát őrizték. Később egy röplapot terjesztettek, amely azt javasolta, hogy pusztítsák el a Szent Koronát. A minden forradalom esetén rendszeresen felmerülő ötlet végrehajtását azonban a hatalmon lévők nem merték felvállalni, helyette – felröppenő külföldi sajtóhírek szerint egy müncheni régiségkereskedő állítólag megállapodott Kun Bélával, a proletárdiktatúra fejével, hogy elárverezik Magyarország Szent Koronáját. Habár számos műkincs esett áldozatul a rezsim „gazdaságpolitikájának”, erre végül nem került sor. A Tanácsköztársaság leverése, és a törvényes rend helyreállítása után, 1920 márciusában Horthy Miklós kormányzó jelenlétében egy bizottság – amelynek az országos koronaőr is tagja volt – felnyitotta a korona őrzésére szolgáló páncélszobát, és a Szent Koronát sértetlenül a helyén találta.
Horthy Miklós kormányzósága idején a Szent Korona őrzésének gyakorlata és a koronaőri intézmény működése az 1918-as forradalmat megelőző normális állapotnak megfelelően működött tovább. Az 1928. évben azonban az eddigi törvényeknél is részletesebb, XX. századi színvonalú törvényt hoztak, amelyben szabályozták az őrzés körülményeit, illetve azt, hogy milyen alkalmakkor, és milyen formaságok betartásával lehet elővenni a Szent Koronát őrzési helyéről. Megkövetelték a miniszterelnök és a két országos koronaőr engedélyét és jelenlétét. A páncélkamra felnyitásáról külön jegyzőkönyvet kellett vezetni. A felnyitáshoz három kulcs kellett, amelyet a miniszterelnök és a két koronaőr őrzött.
A Szent István jubileumi emlékév alkalmából, 1938-ban közszemlére tették a Szent Koronát. Ekkor vettek méretet egy új koronaláda és tok készítéséhez is.
A második világháború folyamán az 1942 szeptemberében bekövetkezett amerikai légitámadások miatt a koronát tartalmazó vasládát a budai vár alatt kiépített óvóhelyre vitték, ahol a koronaőrség tovább őrizte a relikviákat. A veszély elmúltával a koronát visszavitték a budavári palota páncélkamrájába.
A Szálasi-kormány hatalomra jutását megelőzően a két országos koronaőr, a miniszterelnök és a koronaőrség parancsnoka - a törvényes formaságok mellőzésével, a politikailag instabil helyzet miatt – titokban elásatta a koronát a koronaőrség szenespincéjében. Néhány héttel később, a német katonai fenyegetés hatására, a koronát titokban Veszprémbe szállították. A koronaőrség ez alatt – a látszatot fenntartva – tovább őrizte az üres koronaládát. A félelmük nem volt alaptalan, néhány nappal később a budai várat megszállta a német hadsereg, a koronaőrséget lefegyverezték.
Kisvártatva azonban a miniszterelnök-helyettes utasította a koronaőröket, hogy a miniszterelnök hivatali esküjéhez biztosítsák a Szent Koronát. A koronaőrség parancsnoka vezetésével hat koronaőr – ismét titokban - visszahozta Veszprémből a koronát, és a miniszterelnök erre tette le hivatali esküjét.
A szovjet hadsereg előretörése miatt 1944 novemberében újra menteni kellett a koronát: Veszprémbe, a Nemzeti Bank értékeit is őrző sziklabarlangba vitték. Decemberben a miniszterelnök és helyettese az 1928. évi törvényre hivatkozva Kőszegre szállíttatta a koronát, a két országos koronaőrt csupán utólag, levélben értesítették. Onnan Velembe vitték a szent ereklyét, ahol – a koronaőrség őrizete alatt – külön fedezékben helyezték el. A koronaládára további három zárat szereltek. A Szent Korona márciusban hagyta el az ország területét, ekkor már csak hat koronaőr, és a parancsnok, Pajtás ezredes utaztak a menekítésre használt teherautón. Végcéljuk Mattsee volt, a kormány utolsó állomáshelye. A miniszterelnök utasítására a koronaőrség tagjai a Szent Koronát egy tó partján ásták el, helyét feltérképezték. A koronaládát viszont tovább őrizték, és amikor a csapat amerikai fogságba esett, a koronaőrség parancsnoka átadta a ládát a 7. amerikai hadsereg kihallgatási központja ügyeletes tisztjének.
A láda kulcsai viszont a miniszterelnök szárnysegédjénél voltak, aki az amerikaiak fogságában volt, így előadta azokat. A láda felnyitása után, a korona hiányát konstatálva, a koronaőrség parancsnokát hosszas kihallgatásoknak vetették alá, majd miután elmondta a tóparti rejtekhely titkát, az amerikaiakkal együtt kiásták a Szent Koronát. Az amerikai 7. hadsereg parancsnoka megengedte a koronaőrség parancsnokának, hogy a ládát tovább kísérje, egészen Heidelbergig, ahol a 7. amerikai hadsereg főhadiszállásán helyezték el a koronát. Ezzel a mozzanattal a Szent Korona amerikai őrzés alá került, a Magyar Királyi Koronaőrség pedig az 1945. év folyamán megszűnt.


1945-1978

A magyar kormány külügyi vonalon 1945 és 1953 között három alkalommal hivatalosan, és több esetben nem hivatalos formában is a korona visszaszolgáltatását kérte az amerikai féltől. Az amerikaiak a kéréseket sorra elutasították, hivatalos nyilatkozataikban pedig jelezték, hogy az Egyesült Államok a magyar Szent Koronát nem tekinti hadizsákmánynak, sem restituálandó műkincsnek, hanem megkülönböztetett jellegű tulajdonként kezeli, és őrzi. Az 1945. év szeptemberében a korona Wiesbadenbe, az amerikai hadsereg műkincsgyűjtő központjába került. Innen 1949 májusában a frankfurti Deutsche Reichbank egy páncélszekrényébe került, majd 1951 augusztusában Friedbergbe, az USA hadseregének európai parancsnokságának pénzügyi központjába vitték. Miután tisztázódott, hogy a visszaszolgáltatás kérdése csak hosszú távon rendezhető, a Szent Koronát 1953-ban egy hadihajó fedélzetén, titkos akció keretében a tengeren túlra szállították, és Fort Knoxban az amerikai pénzügyminisztérium központi aranylerakatánál helyezték el, amelyet a hadsereg egy tankhadosztállyal biztosított. Az átszállítás megszervezését, és az amerikai területen történő őrzés ellenőrzését az Egyesült Államok külügyminisztériuma felügyelte. A magyar Szent Korona őrzésének feladatát a minisztérium személyhez kötötte: az 1953-as tengeri szállítás, az elhelyezés, és az őrzés ellenőrzésének feladatát a minisztérium egyik osztályvezetőjére bízták, aki magánál tartotta a koronaláda hét kulcsát is. Később, 1975-ben ezt az amerikai „koronaőri” státust átruházták a külügyminisztérium magyar referensére, aki 1978-ig, a korona visszaszolgáltatásáig látta el ezt a feladatot. A két megbízott személy 25 év alatt 17 alkalommal hajtott végre ellenőrzést a koronát őrző objektumban.


Forth Knox

Az 1969 óta folyamatosan javuló amerikai-magyar kapcsolatok alakulásának fontos sarokpontja volt a koronázási ékszerek visszaszolgáltatása. Az USA-ba utazó magyar miniszterelnök helyettes 1976-ben konkrét kéréssel fordult ez ügyben az amerikai elnökhöz, aki nem zárkózott el a kérdés rendezését illetően. Az 1977. év augusztusában az Egyesült Államok elnöke határozatban foglalt állást a magyar Szent Korona visszaadásának ügyében, melynek hatására a magyar kormány és az amerikai nagykövetség közt megkezdődtek a tárgyalások a regáliák átadásáról és jövőbeni elhelyezéséről. Az amerikai partner ragaszkodott a korona nyilvános kiállításához, az elhelyezést illetően pedig a budai várat találta a legalkalmasabbnak és kellőképpen méltónak. A gyakorlati kérdések tisztázása érdekében Magyarországra utazott az amerikai külügyminisztérium „koronaőri” feladatokkal megbízott szakértője, aki 1975 óta a minisztérium magyar ügyeinek referense volt. A tárgyaló felek megállapodása alapján az USA-ba utazott egy magyar szakértői csoport, akik a korona szakmai átvételéért voltak felelősek. Ezt a bizottságot a művelődésügyi tárca javaslatára a külügyminisztérium hozta létre még 1977 novemberében, tagságát művészettörténész, restaurátor, és egyéb szakértők alkották, elnökét a külügyminisztérium delegálta. Ebből a bizottságból jött létre később, 1978-ban a máig létező Koronabizottság. A bizottság tagjaiból delegált szakértői csoport 1977 decemberében Fort Knoxba utazott, és elvégezte a korona állapotfelmérését, illetve szakmai átvételét. A szállíthatóság érdekében a koronán javításokat végeztek. A Szent Korona Magyarországra szállítására 1978. január 5-én került sor, amikor egy amerikai katonai repülőtérről a korona - és az amerikai átadóbizottság - egy angol katonai repülőtér érintésével a Ferihegyi repülőtérre érkezett, ahol a megfelelő magas szintű fogadásban részesítették. A regáliákat innen a Parlament épületébe vitték, ahol az amerikai külügyminisztérium koronaőri teendőkkel megbízott magyar referense a nála lévő kulcsokkal kinyitotta a koronaládát. Az esti órákban ismételt átadás-átvételt hajtottak végre, majd az éjszaka folyamán – az előzetes megállapodások alapján – két diplomata, egy amerikai és egy magyar, a korona mellett maradt. A jelképes diplomáciai őrzés mellett a valóságos biztosítást ekkor már a Parlament épületét védő Kormányőrség állománya adta. A koronaláda kulcsai az amerikai külügyminisztérium magyar referensénél maradtak, egészen az ünnepélyes átadásig.
Az átadási ünnepséget a Belügyminisztérium Kormányőrség ünnepélyes őrségváltása előzte meg. A protokoláris átadási ünnepséget követően a Kormányőrség vette át a Szent Korona őrzését. A korona ezután a Nemzeti Múzeum erre a célra kialakított helyiségébe került, ahol állandó kiállítás tárgyává tették. Őrzéséről közvetlenül a múzeum polgári fegyveres őrsége gondoskodott. A Szent Korona őrzésének rendjét a múzeum főigazgatója 1978 január 5-től hatályos utasításában szabályozta. A koronaterem ajtajának két kulcsa közül az egyiket a főigazgató, a másikat a régészeti osztály vezetője őrizte. Minden nyitásnál és zárásnál jelen volt a fegyveres polgári őrség egy tagja is. Tevőlegesen részt vett a korona őrzésében a Belügyminisztérium is. Már 1977 novemberében létrehoztak egy Operatív Bizottságot, amely a Belügyminisztérium és a Kulturális Minisztérium felelős személyeiből állt fel, és kidolgozta a koronázási jelvények elhelyezésére és őrzésére vonatkozó utasításokat.

A Belügyminisztérium alárendeltségébe tartozó rendőri erők mozgósíthatóságának felmérése céljából 1978 júniusában és 1979 májusában próbariadót tartottak, ez a polgári fegyveres őrségre is vonatkozott.


1979-től napjainkig

Magyarország a nyolcvanas évek végétől jelentős politikai átalakuláson ment keresztül, létrejött a többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokrácia, a megszálló orosz csapatok elhagyták az ország területét, az államformát köztársaságra változtatták. Az Alkotmányban szabályozták és meghatározták az állami jelképek körét. Meghatározták az ország Himnuszát, zászlaját és címerét is, utóbbi újra magában foglalta a magyar Szent Koronát. Az ezredfordulóhoz közeledve az ország kormányzata és Parlamentje a Szent István király uralkodásához kötődő keresztény magyar királyság, és az innen eredeztethető 1000 éves magyar államiság méltó megünneplése mellett döntött. A Magyar Köztársaság Országgyűlésének 2000. évi I. törvénye a Szent Korona elhelyezésének és őrzésének kérdését is szabályozta, továbbá megemlékezett Szent István király államalapító tevékenységéről. „Az államalapítás ezeréves évfordulója alkalmából Magyarország méltó helyre emeli a Szent Koronát, és a nemzet múzeumából a nemzetet képviselő Országgyűlés oltalma alá helyezi.” A törvény a korona őrzési helyeként a Parlament épületét jelölte ki, ugyanakkor biztosította az állandó megtekinthetőség feltételeit. Felállításra került a Szent Korona Testület, ennek tagja a köztársasági elnök, a miniszterelnök, az Országgyűlés elnöke, az Alkotmánybíróság elnöke, és a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. A Szent Koronával kapcsolatos bármely döntésre a Testület jogosult.


a Szent Korona, az országalma,
a jogar és a kard

A Parlament és a kormány tagjainak őrzéséért felelős, a Kormányőrség utódszervezetének tekinthető Köztársasági Őrezred állományából a koronaőri feladatok ellátására az Őrezred Objektumvédelmi Főosztályának Parlamenti Biztonsági Osztálya létrehozta a Koronaőrző Őrséget, ami egy 30 fő hivatásos állományból álló díszszakasz, egy fő tiszt parancsnoksága alatt. A követelmények között legkevesebb 180 cm. magasság, és 30 év alatti életkor szerepel. A Koronaőrző Őrség feladatául a Parlamentben elhelyezésre kerülő Szent Korona melletti két fő állománnyal felállított díszőrség biztosítását tűzték ki. Az Őrség egyenruháját a Köztársasági Őrezred Parlamentben szolgálatot teljesítő egységeinek az épület stílusához illeszkedő díszegyenruhájának módosításával hozták létre.
A Köztársasági Őrezred Koronaőrző Őrségének első nyilvános feladata a Szent Korona ünnepélyes átszállítása volt a Nemzeti Múzeumból a Parlament épületébe, a vonatkozó törvény értelmében. Az ünnepélyes átszállításra 2001. január 1.-én került sor. A Nemzeti Múzeum, és a Magyar Királyi Koronaőrség hagyományait ápoló Koronaőrök Egyesületének képviselői a múzeum koronaőrző termében átadták a Szent Koronát a Koronaőrző Őrség kijelölt állományának, akik a koronaládát ünnepélyes keretek közt egy páncélautóban helyezték el, és a Parlament épületéhez szállították. A Parlamentnél a Szent Koronát államfőnek kijáró fogadásban részesítették. A Szent Korona Testület nevében az Országgyűlés elnöke utasítást adott a Szent Korona elhelyezésére a Parlament Kupolacsarnokában, az erre a célra tervezett páncélüvegből készült tárolóban, amely mellett a Koronaőrző Őrség tagjai megkezdték szolgálatukat.
.
.